Angkor, a khmer templomok ősi városa Kambodzsa szívében a 9. században létrejött Khmer Királyság fővárosa volt 802–1432 között. A birodalom legnagyobb kiterjedése idején magában foglalta Csenla államot, a mai Kambodzsa síkságait, valamint a mai Laosz és Thaiföld jelentős részét és a hajdani Kokinkínát, a Mekong deltáját. Az uralkodók hol megerősítették Angkor fővárosi státuszát, és tiszteletben tartották eredeti városszerkezetét, hol lerombolták, vagy a korábbiaktól elkülönülő, saját várost építettek hozzá. Így egészen különleges épületkomplexum jött létre a Mekong medencéjének „nagy tava”, a Tonlé Szap közelében, Phnompentől 242 kilométerre északnyugatra.
A 20. században 200 négyzetkilométeres területet tisztítottak meg az őserdőtől, s ezen több száz templom és szentély áll – közöttük a világ legnagyobb vallási célú épülete, Angkorvat. Csak a templomokat rakták kőből, az összes többi építményt – a királyi palotákat is – fából ácsolták, mára tehát ezek mind az enyészeté lettek, így Angkor ma egy hatalmas „templomváros” képében mutatkozik, noha természetesen nem csak vallási épületek voltak annak idején a városban. A Khmer Birodalom fénykorában a fővárosnak hatszázezer–egymillió lakója lehetett, több mint a világ bármely korabeli európai városának. A 15. században számos alkalommal, így 1431-ben is a sziámi thaiok megtámadták Angkort. A város hét hónapos ostrom után elesett, majd nem sokkal a támadók visszavonulása után elnéptelenedett, ha nem is teljesen. A khmerek új fővárost alapítottak a délebbre fekvő mai főváros, Phnompen közelében, az őserdő pedig lassan benőtte, elrejtette az épületeket, és a város hírét csak legendák őrizték. Angkort francia kutatók „fedezték fel” újra a 19. század közepén. A város kilépett a múlt homályából és világhírre tett szert. Ma Angkor Délkelet-Ázsia egyik leglátogatottabb helye; 1992-ben az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította.
Angkor űrfelvétele és térképe
A templomot és a várost Szurjavarman király uralkodása alatt építették Visnu, a hindu isten tiszteletére, a XII. század folyamán. A négyzetes gúla alakú teraszos templom közel 2 négyzetkilométernyi területet foglal el. Homlokzata ötször olyan széles, mint a párizsi Notre-Dame székesegyházé. A magassági szint különbségeket teraszokkal hidalták át. Az egyes teraszokat széles lépcsősorok kötik össze. A harmadik teraszról emelkedik ki a szentélyeket hordó piramis. Öt torony emelkedi a magasba, s a szentélyek a tornyok belsejében foglalnak helyet. A középső torony a legmagasabb 61 méter, egész felülete – hasonlóan a másik négyhez – csupa faragott kőcsipke dombormű. A faragványok egy része az indiai hitvilág szereplőit ábrázolja, a másik része pedig az uralkodókat, történelmi eseményeket örökít meg. Az istenek és istennők rendkívül életszerű alakjait és mozdulatait másolták le a század elején a kambodzsai balett művészei.
Angkor fejlődése
A 1–6. században a mai Angkor és a Korat-fennsík, valamint a Mekong-folyó középső szakaszának völgyében, a Tonle-szap (a Nagy-tó) vízgyűjtő területén számos kisebb-nagyobb területet hosszabb-rövidebb ideig befolyása alatt tartó khmer fejedelemség formálódott (Vjádhapura, Aninditapura, Szambhupura, Bhavapura), melyeket a kínai feljegyzések Csenla állam összefoglaló névvel írtak le.
II. Dzsajavarman – Angkor alapítója
II. Dzsajavarman fejedelem korábban talán a jávai, esetleg valamelyik, a mai Közép-Vietnam területén kialakult tyám fejedelemség udvarában élt. Egyes források szerint fogolyként, mások szerint tanulmányait végezve, esetleg mindkét minőségben. Amikor 790 körül szülőföldjére visszatért, a következő több évtized sikeres hadjáratai és szövetségkötései révén kellő befolyásra tett szert ahhoz, hogy a khmerek által később Kambudzsának nevezett egységes birodalom alapítójának tekintsék. A Tonle-Szap (a Nagy-Tó) északnyugati sarkában több birodalmi központnak szánt székhelyet hozott létre (Amarendrapura, Hariharalaja, Mehendraparvata). Egy 1052-ben készült, a mai Thaiföld területén található Sdok Kak Thom-i kőfelirat szerint 802-ben, számos átmeneti vereség után a Kulen-hegyre szorítva, Mahendraparvatában, számára összeállított szertartás keretében a "Világ Urává", csakravartinná nyilvánította önmagát. Később visszatért Hariharalájába (a mai Roluosz közelében). Az indiai-hindu tradíciók mentén, főként Siva kultuszát állítja vallási-ideológiai nézetei középpontjába. Birodalma nem csak a széttagolt khmer fejedelemségeket egyesítette, hanem a környező, elsősorban a jávai-szumátrai központú Srividzsaja és a mai Közép-Vietnam kiváló tengerparti kikötőiben virágzó erőközpontoktól (Tyampa) való függetlenségét, szuverenitását jelentette. II. Dzsajavarman 834 körül halt meg. Mára néhány Kulen-hegyi szentély maradt utána (így a Damrei Krap). A trónon fia, III. Dzsajavarman követte (Prei Monti, Kok Po szentély).
Jasodharapura – az első város Angkor magterületén
877-ben I. Indravarman (877–886) foglalta el a Khmer Birodalom trónját. Háborúiról keveset, építkezéseiről, a kézművesség és a földművelés tökéletesítése érdekében tett lépéseiről többet tudunk. Az egyre nyilvánvalóbb technológiai fölény igérte jobb megélhetés, a hatalmasabb istenek jóindulatának elnyerése reményében a környező területek lakóit befolyása alá vonta. Uralkodása alatt számos nagyszabású építkezés indult. Ősei dicsőítésére, lelkük-szellemiségük felidézésére teraszta emeltette és kora legjobb művészeivel feldíszíttette a téglából épített, festett stukkóval borított, fából faragott épületeket utánzó álajtókkal ellátott tornyokat. A praszatnak nevezett szentélyeket a téglába faragott fülkébe állított homokkő szobrokkal, kalligrafikusan vésett szanszkrit szövegekkel borított bélelettel tették elragadóvá a Pra Kó (jelentése: a Szent Tehén) szentélycsoportot. Uralkodása alatt emelték a később fejedelmi jelképpé magasztosult állami templom-piramist Bakong, amely a hindu istenek lakhelyét, a Mehru-hegyét szimbolizálta.
Utóda, I. Jasovarman (889–910) Jasodharapura néven új fővárost alapított az angkori magterület középpontjává tett Bakheng-hegy körül, amelyet szabályos, 4 km oldalú 200 m széles vizesárokkal akart körülvenni, ám csak délnyugati sarkát építették meg. Az alig 90 m magas hegy csúcsát terasszá alakították át, amelyre ötszintes, 108 szentélyfülkével díszített, piramis alakú templom-hegyet építettek, s a középpontjában álló fő szentélyt Sivának ajánlották fel. E szentélyben a főistent, ahogyan Indiában ma is, lingam - kőböl faragott fallosz - alakjában tisztelték. A többi szentélyfülke a hindu panteon többi, a Mehru-hegyén lakó istenének lakhelyét szimbolizálta.
Bakheng, vagy Phnom Bakheng – a „Központi Hegy”– az egykori Khmer Birodalom első fővárosának hindu főtemploma Angkorban, Kambodzsában. A Sivának ajánlott templom a 9. század végén I. Jaszovarman (889–910) király uralkodása alatt épült. A Bakheng természetes magaslaton álló „templomhegy”, az univerzum szíve, az istenség székhelye. A 650×440 méteres alaprajzú templom minden oldalán 12-12 szentély áll. A koncentrikus négyszögeket formáló öt szint, a teljesség öt belső öve (lásd: Mandala) a tudás és a lélek újjászületésének szimbolikus útja. A progresszíven csúcsosodó templom legfeleső szintjéhez az égtájak felől egy-egy lépcsősor vezet; a lépcső oroszlánszobrai egyedülállóan szépek. A központi szentély, az isten háza centrumában állt Siva és a dévarádzsa-istenkirály szövetségének közös jelképe, a linga.
A templomot eredetileg 108 torony díszítette. A tornyok száma és elhelyezkedése alapján a kutatók úgy tartják, hogy azok az égbolt csillagainak „másolatai”, a korabeli indiai csillagászati naptár alapján. Bár napjainkra a legtöbb torony összeomlott, mégis kedvelt turistacélpont, mert a templomból gyönyörű panoráma nyílik Angkorvatra, Angkorthomra és a környező területekre.
Phnom Krom – az „Alacsonyabb Hegy” – hindu „templomhegy” Az I. Jaszovarman király uralkodása (889–910) idején épült templomot a hinduizmus három főistenének – Brahma, a teremtő; Siva, a pusztító; és Visnu, a megtartó – tiszteletére emelték.
Phnom Krom, Phnom Bakheng (Központi Hegy) és Phnom Bok (Ökörhát hegy) mellett a városalapító király hegytetőre építtetett három templomának egyike. A templom külső fala laterit-téglákból épült, a napjainkra erősen romos belső épületek és a három tornyos szentély homokkőből készült. Phnom Krom keleti kapuja két oldalán, szimmetrikusan négy kisebb épület áll, feltételezetten krematóriumok. A védőfal északi, nyugati és déli oldalán hosszú termek maradványai láthatók. A templom középpontja a mesterséges magaslatra emelt, észak déli vonalban egymás mellett álló, keletre nyíló három torony, amelyek közül a délit Brahma, a központit Siva és az északit Visnu isteneknek szentelték. Az épület díszítései alig kivehetőek, erősen mállanak; az templom egésze igen rossz állapotban van, restaurálására nincs lehetőség. A hegy, amelyen Phnom Krom áll annyira sziklás, köves hogy a néphagyomány szerint a hegy szikláit Hanumán a Rámájána eposz hatalmas és jóságos majomkirálya dobálta össze.
Majd a Kulen-hegy és a Tonle-Szap, vagyis a Nagy-Tó közé eső termékeny síkság dzsungeleinek kiirtásával virágzó ázsiai birodalom központját hozta létre. A világszínvonalú, korában egyedülálló méretű és hatékonyságú rizsgyár egyben elkerülhetetlen természeti katasztrófa évszázadokig elhúzódó, alig észrevehető, vagy a korabeli ismeretekkel nehezen értelmezhető környezetváltozási folyamatát is elindította. A terület keleti peremén álló Bok és a Nagy-Tó partján álló Krom-hegyére az egész természetátalakító megaberuházás áttekintésére és dicsőségére további szentély-csoportokat emelt, melyeket a 3 hindu főisten valamelyikének vagy mindhármuknak, a trimurtinak (Siva-Visnu-Brahma) szentelt. Hatalmas kiterjedésű, a Sziemreap-folyó elterelésével táplált, ma Keleti-barajnak nevezett, 7,5 km hosszú, 1,8 km széles, 10 méter magas töltésgáttal körülvett medencét építtetett. Ma még vitatott, feltehetően elsősorban ideológiai-esztétikai, uralkodói és népszórakoztatást inkább szolgáltak a barajok, mint öntözést, bár nagy szárazság idején hasznos tartalékot jelenthetett a vizük.
A 10. század elején a birodalom kettészakadt. IV. Dzsajavarman egy második fővárost építtetett Angkortól 100 km-re északkeletre Koh Ker néven. A királyi székhely csak II. Radzsendravarman (944–968) idején került vissza Jasodharapurába. Uralkodása alatt II. Radzsendravarman folytatta a korábbi királyok befejezetlen építkezéseit, és számos templommal és kolostorral gazdagította Angkor területét. Ekkor épült a Keleti Mebon a Keleti Baraj közepén emelt szigetre. 950-ben érte Kambodzsát, a tőlük keletre fekvő Csam Birodalom (a mai Vietnam középső része) első támadása.
968-tól 1001-ig II. Radzsendravarman fia V. Dzsajavarman uralkodott. Hatalomra lépése után a többi herceget háttérbe szorította, így megszilárdította a békét. Uralkodása nyugalmat, jólétet, és kulturális virágzást hozott a birodalomba. Jasodharapura közvetlen közelében új fővárost emelt – Dzsajendanagarit. V. Dzsajavarman udvarában filozófusok, tudósok és művészek éltek. Új templomokat is építtetett, a legjelentősebbek Bantejszrei, amely Angkor egyik legszebb és legművészibb templomának számít, és Ta Keo, az első teljes egészében homokkőből készült épület.
A király halála után egy évszázadnyi viszály és bizonytalanság következett. Az elkövetkező uralkodók egymás hatalmát megdöntve mindössze néhány évre kaparintották magukhoz a hatalmat, kivéve egyetlen királyt I. Szurjavarmant, aki 1010–1050 között, negyven évig uralkodott. Uralkodását hatalmának katonai eszközökkel való megszilárdítása és kiterjesztése jellemezte. Nyugaton a mai Lopburi (Thaiföld), délen pedig a Kra földszorosig (a Maláj-félszigetet a kontinenssel összekötő, elkeskenyedő földsávig) növelte a birodalom határait. Angkor lakóinak száma ekkoriban csaknem 1 millió lehetett. I. Szurjavarman kezdte meg a nyugati Baraj, a második nagy víztározó (8 km × 2,2 km) építtetését. A tároló mélysége 2-3 méter lehetett, befogadóképessége 40 millió mł. A mesterséges öntözés segítségével háromszor arattak rizst évente, és elérték a körülbelül 2,5 tonna/hektáros terméshozamot. (A középkori Európában hektáronként kb. 0,3 tonna gabonát termeltek, napjainkban búzából mintegy 4-5 t/ha, rizsből 5-12 t/ha a hozam.) A király halála után kiújultak a brutális hatalmi harcok.
II. Szurjavarman – Angkorvat
Angkor neve azt jelenti: „főváros”, a Vat jelentése pedig a khmer A 11. századotAngkorvat rendkívül fontos nemzeti szimbólum, amely a néhai Khmer Birodalom és a mai kambodzsai nép összetartozását reprezentálja – nép nemzeti büszkeségének forrása. A templom képe számos állami jelképen megjelenik, így a kambodzsai zászlón, az állami címeren, bankjegyeken. jellemző bizonytalanság II. Szurjavarman (1113–1150 körülig) trónra kerülésével ért véget. Uralkodásának ideje a khmer kultúra aranykorának tekinthető. Ekkor épült egész Ázsia legnagyobb vallási épületkomplexuma, a Visnu istennek szentelt Angkorvat. 50 000 munkás, 5000 szobrász és kőfaragó 30 évi munkájával. Ma is működő vallási központ, fontos szerepet tölt be mind a hinduk, mind a buddhisták körében. és thai nyelvekben: „templom” .
II. Szurjavarman hódító háborúba kezdett csaknem minden szomszédos állammal: nyugat felé megszállta a Mon Királyságot, Haripundzsajat (a mai Thaiföld középső részét), és tovább terjeszkedett egészen a mai Mianmar területéig. Déli irányban elfoglalta a Maláj-félsziget jelentős részét egészen a Grahi Királyságig (ami körülbelül a mai Thaiföld Nakhon Si Thammarat területének felel meg), kelet felé uralma alá hajtotta Csampa számos területét, és minden földet északi irányban egészen a mai Laosz határáig. II. Szurjavarman (a győzelem által védett) király halála tisztázatlan. A róla szóló utolsó feljegyzések 1145-ből származnak, ezért feltételezik, hogy a vietnami csam területek megszállására irányuló 1145–1150 közötti harcokban vesztette életét.
Halála után újabb trónviszályok gyengítették a Khmer Királyságot, míg 1177-ben a Tonlé Sap (Nagy Tó) vizén vívott csatában vereséget szenvedtek a csam uralkodótól, és Kambodzsa területe a Csampa Birodalom egyik provinciája lett.
Építészet
Az épület csodálatosan megmunkált homokkőből épült, és néhány nem látható, belső épületelemhez lateritet alkalmaztak. A munkálatokhoz szükséges homokkőtömböket a csatornákon szállították Angkorba. A tömbök megmunkálásánál fontos szempont volt, hogy az egymásra illesztés után tökéletesen egységesek legyenek, és az illesztések egyáltalán ne látszódjanak.
II. Szurjavarman király nagy székesegyházának méretei gigantikusak. A 82 hektáros szakrális területet övező kerítés oldalai 1025, illetve 800 méteresek; 5 és fél kilométer hosszú, 190 méter széles árok veszi körül. A vizzel teli árkok az ősóceánt, a falak pedig a földet és a hegyeket szimbolizálják. A két töltésen 14-14 kőlépcső (teljes hosszuk 158 km!) vezet a vízhez, ahol a hívők a rituális tisztálkodást végezték. 350 méter hosszú, kövezett, magasított út vezet a templomhoz. Három teraszát növekvő magasságú oszlopokkal alátámasztott fedett folyosók veszik körül. Ezekről öt lótuszrügy formájú torony emelkedik a magasba. A legmagasabb torony, amely a Meru-hegyet jelképezi, 65 méteres. A Meru-hegy a hindu vallásban az univerzum szíve és az istenség (Angkorvat esetében Visnu) székhelye. A templom a „teljesség” szimbóluma, teraszai azok a szintek, amelyeken végighaladva az ember eljuthat a tudáshoz és a lélek újjászületéséhez, majd az istenek házához és a lingához, a világnak az istenné vált király fallikus szimbólumával jelölt középpontjához.
A tornyokat összekötő, két méter magas, 47 illetve 83 méter hosszú, árkádos folyosókat csodálatos domborművek borítják. Ezek a fontos személyiségeket és csatákat, eposzi és udvari jeleneteket ábrázoló műalkotások a khmer nép történetét beszélik el. A remekmű legkiemelkedőbb része a Tenger köpülése címen ismert dombormű, amelyen azt láthatjuk, hogy 88 istenség és 92 szövetséges démon Visnu segítségével az ősóceánból elkészíti az amirát, a halhatatlanság italát.
Körülöttük bájos nőalakok: fedetlen keblű égi táncosnők (apszarák képen jobbra) és isteni nimfák (dévaták), akik gyönyörrel árasztják el a paradicsombeli kiválasztottakat. Az egész kompzícióra a formai tökéletesség, a tömegek és a fény-árnyék hatások finom játéka jellemző. Mintha az egész épületegyüttes nem csupán a szent hegy ideális modellje kívánna lenni, hanem az egész univerzumé és annak csillagászati ciklusaié, a világról, az időről és a térről alkotott magasztos spiritualitású, globális vízióba foglalva.
Angkorvat további érdekessége, hogy a korábbi templomoktól eltérően nem keleti, hanem nyugati tájolású. A templom főkapuja a tavaszi napéjegyenlőség napnyugtája felé néz, ami a mauzóleumokra jellemző. Az 1296 nyarán Angkorba látogató Zhou Daguan (vagy Chou Ta-Kuan) nagykövet, aki a kínai császár megbízásából érkezett, rendkívül fontos, részletes feljegyzéseket készített a korabeli főváros életéről, melyek mindmáig a történelmi Angkor feltárásának alapvető forrásai. Az ő beszámolója szerint a néhai uralkodót Angkorvat központi tornyában temették el, és mint mauzóleumot említi.
VII. Dzsajavarman – Angkorthom
Angkorthom – a nagy város – az UNESCO által 1992-ben Világörökséggé nyilvánított angkori romváros része Kambodzsában. Angkorthom volt a Khmer Birodalom utolsó fővárosa, amely a 12. század végén, VII. Dzsajavarman király és örökösei uralkodása alatt épült. A város területe 9 km˛. A földi mennyország vízióját életre keltő város falait öt monumentális kapu díszíti; a vizesárok fölött átívelő hidak a kapukon túl utakban folytatódnak, amelyek a város belsejébe, annak középpontjában álló Bajon-főtemplomhoz vezetnek. A templomot díszes, fedett folyosók zárják körbe, amelyek tetejéről 49 „arcos torony” emelkedik a magasba. Az enyhén ívelt ajkakkal és lezárt szemhéjak árnyékolta szemekkel megformált sejtelmes mimikájú arcok jelenítik meg a nagyvilág számára Angkor időtlen mosolyát.
A város története
VII. Dzsajavarman (1181–1219) a Khmer Birodalom történetének legismertebb nagy uralkodója volt. A 12–13. század fordulóján élt királyt, mint a Nagy Építőt őrizte meg az emlékezet. 39 éves uralkodása alatt egymaga több templomot, szentélyt, utat, hidat, fogadót, iskolát, monostort és kórházat (!) építtetett, mint az összes többi khmer uralkodó a birodalom fennálásának teljes hat és fél százada alatt együttvéve. A hatalmas építkezések hihetetlen erőfeszítést igényeltek a khmer társadalom dolgozó osztályaitól: a rengeteg szolgától, kőfaragó-építőmestertől és az őket ellátó parasztoktól. A király az udvar és a hadsereg ellátásán felül, az összes kincstári bevételt építkezésekre fordította. Ennek eredménye számos lenyűgöző építmény: Angkorthom, a Bajon, Ta Prohm, az Elefántterasz, a ’Leprás’ király vagy Jama isten terasza, Prah Khan, Praszat Suor Prat és megannyi kisebb szentély. Következménye pedig, hogy az addig gazdag, erős birodalom anyagi és emberi erőforrásainak kizsákmányolásával meggyöngítette az országot, így közvetetten hozzájárult annak végső hanyatlásához.
Hercegként a későbbi VII. Dzsajavarman király (1181–1219 körülig) a korábbi nagy királyok nyomdokát követte. A megszállás ideje alatt befolyásos támogatókat gyűjtött, majd fellázadt a vietnami csamok ellen. 1181-ben visszahódította a fővárost, elfoglalta a trónt, és a keleti szomszéd birodalommal 22 évig tartó háborúba kezdett. 1203-ban a khmerek legyőzték a csamokat és elfoglalták földjük nagy részét is.
VII. Dzsajavarman – a Khmer Birodalom utolsó nagy királya – a győzelem feletti örömben és elődei példája szerint pompás város építésébe kezdett. Az új főváros, Angkorthom (jelentése: nagy város), amelyet 10 kilométeres fal vesz körül. A falból nyíló öt monumentális kapuhoz a vizesárkok fölött átívelő hidak vezetnek; ezek két oldalán isteneket és démonokat ábrázoló szobrok sorakoznak, amelyek a khmerek őseként tisztelt mítikus Naga kígyót, a vizek szellemét tartják a kezükben. A király által meghonosított új vallás, a mahájána buddhizmus emblémája a piramis alakú, háromteraszos Bajon-templom. Körülötte díszes fedett folyosók húzódnak; ezek tetejéről 49 lótuszvirághoz hasonló „arcos torony” emelkedik a magasba. A tornyok négy oldalán összesen 196 db két és fél méter magas szobor áll, amelyek a kutatók szerint Buddha vagy az istenné nyilvánított király arcvonásait ábrázolják. Dzsajavarman emellett anyja emlékére egy lenyűgöző látványt nyújtó kolostort is építtetett – ez a Ta Prohm, amelynek sajátossága, hogy meghagyták úgy, ahogy a régészek találták, az őserdő fáinak hatalmas gyökereivel benőve. E korszak finoman dekorált épületei közé tartozik még Bantej Kdei és Neak Pean, valamint a víztározó Srah Srang. Emellett számos út, sőt teljes úthálózat épült, amely a birodalom egyes városait összekötötte. Az utak mentén pihenőházakat emeltek a kereskedők, hivatalnokok és más utazók részére, és nem utolsóként 102 kórház is épült.
Angkorthom, az első buddhista szellemben épült khmer királyi székhely, Jashodharapurától (a birodalom régi, három évszázaddal korábban alapított fővárosától) északnyugatra fekszik és annak egyes területeit is magába folglalja. A város legkiemelkedőbb korábban emelt épületi az egykori főtemplom, a Baphuon, és a Phimeanakasz az új királyi palota részei lettek. A Khmerek sohasem húztak szigorú határt Angkorthom és Jashodharapura közé: a 14. századból ránk maradt oszlopfeliratok szerint a város korábbi nevét használták, és az Angkorthom – nagy város – elnevezés csak a 16. században terjedt el.
Angkorthom nagyszerű templomai, monostorai és világi épületei ámulatba ejtették a korabeli utazókat; mindannyian a legnagyobb elismeréssel és csodálattal számoltak be a városról. Angkorthom utolsó épülete az 1295-ben épült Mangalatha. A Nagy Éptő leszármazottai nem kezdtek új építkezéseket, csupán a már meglévő épületek átalakításával változtattak a városképen. A következő évszázadokban Angkorthom hanytlásnak indult és csak 1609 után került ismét a figyelem középpontjába, amikor az első nyugati látogatók hírül adták, hogy áll az őserdőben egy „olyan csodálatos város mint Platón Atlantisza, amelynek épületei vetekednek a Trajánusz császár építtette Rómával.
Fekvése és formai jellegzeteségei
Angkorthom a Siem Reap folyó jobb partján fekszik, Tonle Saptól negyedmérföldre. A város déli kapuja a folyótól 7,2 kilométerre, Angkorvat nyugati bejáratától 1,7 kilométerre emelkedik. Árokkal szegélyezett falai 8 méter magasak és minden irányban 3 kilométer hosszúak. A falak lateritből és agyagból készültek. A városba öt elefántokkal és arcokkal díszített kapu vezet: keleti irányban kettő, a többi égtáj felé, a falak közepén egy-egy. A kapuktól induló utak, amelyek Angkorthomot négy részre osztják, a város középpontjában álló, piramis alakú, háromteraszos Bajon-templomhoz futnak. Az utak két oldalán isteneket és démonokat ábrázoló szobrok sorakoznak, amelyek a khmerek őseként tisztelt Naga-kígyót, a vizek szellemét tartják a kezükben. Hasonló jelenet található Angkorvatban, a „Tenger köpülése” című monumentális domborművön is. A főtemplom a szent Meru-hegyet szimbolizálja, míg a körötte emelkedő többi épület a kisebb hegyeket és a tengereket. Angkorthom a korábbi fővárosok mintáját ismételve: az univerzum kicsinyített mása.
A Bajon-templomot díszes fedett folyosók veszik körül és ezek tetjéről 49, lótuszvirághoz hasonlatos „arcos-torony” emelkedik a magasba, a négy égtáj felé forduló tornyokat összesen 196 két és fél méter magas szobor díszíti. A 23 méteres tornyok, a kutatók szerint Buddha, vagy Avalokitésvara bódhiszattva megtestesülésének, azaz a földi istenségnek nyilvánított Dzsajavarman király arcvonásait ábrázolják. A hatalmas szoborarcok a négy égtáj felé fordulva őrzik a birodalmat. A Bajon „templomhegy” talán maga is egy kapu, amely a földi és az égi világot kapcsolja össze. A folyosók 3,5 méter széles és 7 méter hosszúak és eredetileg fa ajtókkal voltak lezárva.
A Bajon, Angkor legutólsó és egyben egyetlen temploma, amely tisztán a mahájána buddhizmus tanai szerint épült (bár az idők során különböző helyi istenségeket tiszteltek benne). E „templompiramis” állt VII. Dzsajavarman király (a Nagy Építő) városépítési programjának középpontjában, amely az istenkirály kultuszát szolgáló legfőbb centrum és egyben személyes mauzóleuma lett. A templomtornyokat díszítő megkapó egyszerűségű mosolygó arcok és a város más szobrainak jelentős része a kutatók véleménye szerint VII. Dzsajavarman király (illetve a Buddhaságát ez emberi élet szolálatáért feladó megvilágosult égi lélek, Avalokitésvara bódhiszattva arcvonásait idézik. Az enyhén ívelt ajkakkal és lezárt szemhéjak árnyékolta szemekkel megformált sejtelmes mimikájú arcok jelentik azóta is a világ számára Angkor időtlen mosolyát. A 13. század közepén VIII. Dzsajavarman uralkodása idején a templomot hindu templommá alakították, majd a század végén, a théraváda buddhizmus szellemében ismét átépítették. Ez után a Bajon-templom, mint Angkorthom egésze hanyatlásnak indult és az őserdő fogságába került. A VII. Dzsajavarman halála után épült templomrészek: a keleti terasz, a könyvtárak, a belső galériák sarok részei valamint a felső terasz. A templom rekonstruálását a 20. század elején az Ecole Française d'Extręme-Orient (EFEO), régészei kezdték meg. 1992 óta a templom, mint Angor romjainak része Világörökség. 1995-től a templom konzerválási munkálatait a japán – Japanese Government team for the Safeguarding of Angkor – JSA tudósai végzik.
Az épület
A keleti tájolású templom Angkorthom egzakt mértani középpontjában áll, a városkapuktól induló főútvonalak metszéspontjában. A templomnak nincsenek valóságos falai és Angkor korábbi főtemplomaival ellentétben nem határolják vizesárkok. A Bajon piramis alakú épületét a központi szentély, két körbe futó fedett folyosó és egy felső terasz alkotja. A templom déli gopuráján (átjáró), lenyűgöző, kővé vált arcok alatt átsétálva jut be a mai látogató a Bajon „tánctermébe” – valaha itt lejtették légiesen finom táncaikat a mennyei táncosnők, az apszarák, illetve földi másaik. A csupa oszlop táncterem mellett találjuk a külső relief-galériát. A külső folyosók falain gyönyörű domborművek mutatják be a khmer nép történelmét és mindennapi életét. A keleti fal közepén álló átjárótól indulva, az óramutató járásának megfelelően haladva a következő jelenetek láthatóak: a khmer hadsereg menetelése (közöttük néhány kínai katonával), fegyverekkel megrakott szekerek követik őket; hétköznapi jelenetek: kakasviadal, nyárson húst sütő parasztok; a délkeleti sarkon templomi jelenet; a déli falon a khmerek és a csamok között, a Tonle Sap vizén vívott ütközet, alatta háztartási, piaci jelenetek; a vízi összecsapás; palota jelenet; a csam hajók partotérése és a khmerek fölött szárazföldi ütközetben aratott győzelmük, majd khmer győzelmi ünnepség; további katonai események (khmerek és csamok között); a nyugati galérián befejezetlen domborműveken a khmer csapatok átvonulnak az erdőn, csatajelenetek (Freeman és Jacques véleménye szerint ezek a jelenetek az 1182. évi hadmozdulatokat – khmer területek visszafoglalását ábrázolják); koronázási jelenet; az északi galérián ismét befejezetlen domborműveken királyi mulatságok, és további harci jelenetek a csamok vereségét ábrázolják; az északkeleti sarkon újabb menetelő csapatok, és a keleti galéria másik felén szárazföldi csatajelenetek a khmerek győzelméről. Az egész olyan mint egy hatalmas 3,5 méter magas képeskönyv.
A külső és belső galériák által határolt udvar keleti oldalán a bejárat jobb és bal oldalaira egy-egy könyvtárat építettettek. Az udvart korábban díszítő 16 kápolnát VIII. Dzsajavarman leromboltatta. A belső folyosókat megemelték és sarkait megerősítették az eredetileg kereszt irányú folyosókat kocka formájúra egészítették ki. Az itt található VIII. Dzsajavarman idejében készült domborművek stílusa és témája a korábbiaktól eltérően a hindu mitológia jeleneteit ábrázolják, és Angkorvat reliefjeinek stílusát idézik. Az itt ábrázolt képek nem alkotnak összefüggő jelenetsort.
A reliefek két fő típusa található meg Angkorban. Az ún. mély relief (bas-relief) csak néhány milliméterre, esetleg fél centiméterre emelkedik ki a kőfelületből, míg a magas relief (haute-relief) olyan benyomást kelt, mintha szobrot támasztottak volna a kőlap elé: az így ábrázolt alakok általában negyedig, néhol félig emelkednek ki az alaplapból. A kettesével vagy hármasával, néhol önállóan álló, közel életnagyságú apszarák általában szép magas felriefeken jelennek meg, míg a nagy, sok száz négyzetméteres 'képeskönyvek' kivétel nélkül mély reliefek.
A felső teraszra a belső folyosókról lehet feljutni, és innen csodálhatóak meg legjobban a tornyok hatalmas mosolygó arcai. A lótuszvirág formájú tornyok erdetileg csak a belső folyosók és a kápolnák tetejéről emelkedtek a magasba. A központi torony arcait és a többi tornyot később faragták: végül összesen 49 torony díszítette a templomot, amelyből mára 37 maradt meg.
A Bajon-templomtól északra fekszik a Győzelmi Tér. A város minden fontosabb épülete e tértől keletre, illetve nyugatra található. Délről észak felé haladva a nyugati oldalon emelkedik a Baphuon templom.
A Baphuon az egykori khmer főváros, Angkor egyik temploma Kambodzsában. A templom, amelyet a hindu Siva istennek szenteltek, a 11. században épült, II. Udajaditjavarman király (1050–1066) uralkodása alatt, a kor khmer építészetének jellegzetes stílusában.
Története és jellegzetességei
A főváros , Jaszodharapura (ma Angkor) megalapítása óta a közigazgatás és az isteni uralkodó (istenkirály) imádásának központja volt. A várost az Indiából átvett világnézet mintája szerint tervezték és építették: a város minden eleme, minden épülete a hindu vallás bizonyos szimbólumaira utalt. A királyi várost jelképes világegyetemnek tekintették, amely egy központi, gúla alakú templom – „templomhegy” – köré épült.
E koncentrikus négyszögekből álló, teraszos felépítésű templom a Meru-hegy, az Univerzum mitológiai tengelye, és egyben a megvilágosodás felé vezető szent út szimbóluma. A templom azzal a céllal épült, hogy a király és családtagjai halhatatlansági kultuszát szolgálja, Sivával való eggyéválásukat hangsúlyozza. A Baphuon templom 425×125 méteres, magasított talapzaton álló egy-szentélyes hindu templom. A szentély falai kelet-nyugati irányban 120 méter, észak-déli irányban 100 méter és a központi torony nélklül 34 méter magasak voltak. A torony önmagában további 50 méter magas volt. Külön érdekessége a kb. 200 méteres bevezető út, amelyet három kör alakú oszlopsor tart, hidat képezve a fő szentély és a templom bejárata között. A Baphuon másik különlegessége a számos kisméretű négyzetbe faragott relief, melyeket a templom falára a mai csempézéshez hasonló technológiával raktak föl. Sajnos, e gyönyörű alkotások nagy része rossz állapotban van.
A templom déli folyosójával kapcsolódott az egykori királyi palotához. A 13. század elején, VII. Dzsajavarman uralkodásakor a Baphuon templom, a buddhista stílusban újáépített főváros, Angkorthom része lett. Az 1296 és 1297 között Angkorban tartózkodó kínai nagykövet Zhou Daguan írásos feljegyzéseiben, ámulatba ejtő bronz torony-ként említi. A 15. század végén a Baphuont buddhista templommá alakították. A nyugati oldal második szintjére egy 9 méter magas, 70 méter hosszú Buddha szobrot építettek, amely során lebontották az eredetileg itt álló 8 méteres, kis tornyot. Az óriási Buddha szobor ráépítése jelentős károkat okozott az épület szerkezetében.
A Baphuon homokkal kevert agyagból épült, ami a templom hatalmas méretei alatt mállani kezdett. A falak idővel instabillá váltak és a templom beomlott.
A 20. századi háborúk alatt az épület megrongálódott és ezek helyreállítása sok esetben komoly nehézségekbe ütközött. 1960-ban indult első rekonstrukció: a régészek a Baphuon-szentély restaurálásához a templom külső rétegét lebontották, minden egyes követ megjelöltek, és a templom körül meghatározott rendbe helyeztek el, hogy később – a felújítások után – mindent az eredeti helyére építhessenek vissza. A Vörös Khmerek uralmuk kezdetén a régészeket elüldözték és a templom felújítására vonatkozó dokumentumokat és feljegyzéseket elégették. Angkor romjai számos belövést kaptak és a templomokat kifosztották – a Baphuon köveinek egy része elveszett. A munkálatok újrakezdésekor a templom köré helyezett több ezer kődarabról senki sem tudta melyik hová való. Így minden egyes követ egyenként újra megvizsgáltak, újra megjelöltek, és 3 év alatt sikerült bepótolni a vörös khmerek másfél órás rombolását. A legnagyobb gondot azonban az elhanyagoltság jelentette. Megfelelő karbantartás hiányában az épületek ismét a mindent elnyelő őserdő, a víz és más természeti elemek prédájává váltak. A második helyreállítási munka 1995-ben francia régészek irányítása alatt indult el, és ma is tart. A templom egy része 2006 májusa óta látogatható de a Baphuon teljes újjáépítéséhez további két évre van még szükség.
Az Elefántterasz: A 12. század végén épült, Bajon-stílusú, 350 méter hosszú terasz szervesen kapcsolódott a királyi palota nagy fogadócsarnokához. A terasz névadói, a dísztribün déli lépcsőjét díszítő elefántok, amelyek ormányaikban lótuszvirágokat tartanak. Az elefántormányok egyben a terasz tartóoszlopai is. A három részre tagolt emelvényről öt lépcsősor vezetett a város központi terére, a Győzelmi térre: három középről és egy-egy a terasz végeiről. A terasz középső részét tartó falat és lépcsőt életnagyságú oroszlánok és emberfejű sastestű teremtmények, az ún. garudák ékesítik. Az emelvény két oldalsó homlokzatán több ezer, egyedileg kifaragott elefántot és apszara táncost ábrázoló dombormű látható. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
